A fenntarthatóság
Hogyan tudjuk fenntartani és növelni az élet minőségét anélkül, hogy veszélyeztetnénk a helyi, a nemzeti és a globális környezetünket, illetve hogyan tudjuk jobbá tenni életünket úgy, hogy elfogadjuk, részei vagyunk egy nagyobb komplex rendszernek?
Problémát jelenthet a megvalósításban, ha a célt különböző és egymástól szinte elszigetelt ismereteken és eszméken keresztül látjuk. Ezért amikor a környezeti problémákat vagy még jobb esetben a fenntarthatóságot oktatjuk, szükséges kapcsolatot teremteni a természettudomány, a művészet, az irodalom, a történelem és sok különállónak látszó ismeret között úgy, hogy az ember és a természet kapcsolatát teljes rendszerében mutatjuk meg. Ez segíthet abban, hogy jobban megértsük a szükséges változásokat.
Egyes szakemberek, ha foglalkoznak vele, legtöbbször csak a saját rendszerükből nézve próbálják értelmezni a fenntarthatóságot. A gazdasági szakemberek és politikusok általában fenntartható gazdasági növekedésként fogják föl, ugyanakkor előfordul az is, hogy mások a környezetvédelemmel azonosítják. A szkeptikusok gyakran emlegetik, hogy a fenntartható fejlődés olyan idea, ami nem valósítható meg. Valóban, amíg nem látjuk be, hogy az ember gazdasági, szociális, kulturális és környezeti igényeit egymással harmóniában kell érvényesíteni, addig nem. Ezért egy új világszemléletre, új kultúrára van szükség, amiben az ember a különböző igényeit úgy tudja integrálni, hogy a rendszert, amely ezt számára lehetővé teszi, nem rombolja le, nem teszi tönkre, ezáltal veszélyeztetve gyermekeinek a jövőjét. A ma leginkább elfogadott és leggyakrabban használt meghatározás a „Közös jövőnk” című jelentésben jelenik meg, melyet a Környezet és Fejlődés Világ Bizottság 1987-ben adott közre, s az akkori magyar fordítás harmonikus fejlődés néven ír le “…olyan fejlődés, amely anélkül elégíti ki a jelen igényeit, hogy a jövő generáció lehetőségeit csorbítaná…” (Brundtland, 1987).
Talán szerencsésebb lett volna harmonikus fejlődésként megtartani, hiszen akkor elkerültük volna a fenntartható szó értelmezésével kapcsolatos vitákat (Kiss és mts. 2011).
Problémát jelenthet a megvalósításban, ha a célt különböző és egymástól szinte elszigetelt ismereteken és eszméken keresztül látjuk. Ezért amikor a környezeti problémákat vagy még jobb esetben a fenntarthatóságot oktatjuk, szükséges kapcsolatot teremteni a természettudomány, a művészet, az irodalom, a történelem és sok különállónak látszó ismeret között úgy, hogy az ember és a természet kapcsolatát teljes rendszerében mutatjuk meg. Ez segíthet abban, hogy jobban megértsük a szükséges változásokat.
Egyes szakemberek, ha foglalkoznak vele, legtöbbször csak a saját rendszerükből nézve próbálják értelmezni a fenntarthatóságot. A gazdasági szakemberek és politikusok általában fenntartható gazdasági növekedésként fogják föl, ugyanakkor előfordul az is, hogy mások a környezetvédelemmel azonosítják. A szkeptikusok gyakran emlegetik, hogy a fenntartható fejlődés olyan idea, ami nem valósítható meg. Valóban, amíg nem látjuk be, hogy az ember gazdasági, szociális, kulturális és környezeti igényeit egymással harmóniában kell érvényesíteni, addig nem. Ezért egy új világszemléletre, új kultúrára van szükség, amiben az ember a különböző igényeit úgy tudja integrálni, hogy a rendszert, amely ezt számára lehetővé teszi, nem rombolja le, nem teszi tönkre, ezáltal veszélyeztetve gyermekeinek a jövőjét. A ma leginkább elfogadott és leggyakrabban használt meghatározás a „Közös jövőnk” című jelentésben jelenik meg, melyet a Környezet és Fejlődés Világ Bizottság 1987-ben adott közre, s az akkori magyar fordítás harmonikus fejlődés néven ír le “…olyan fejlődés, amely anélkül elégíti ki a jelen igényeit, hogy a jövő generáció lehetőségeit csorbítaná…” (Brundtland, 1987).
Talán szerencsésebb lett volna harmonikus fejlődésként megtartani, hiszen akkor elkerültük volna a fenntartható szó értelmezésével kapcsolatos vitákat (Kiss és mts. 2011).