A Tisza
„A legjobb iskola, amelyben egy ifjú ember megtanulhatja, hogy a világnak van értelme, a természettel való közvetlen kapcsolat.”
(Konrad Lorenz)
A fenti gondolatokat kívánjuk a pályázatot követő felvilágosító munka (akciók) középpontjába állítani, a Tisza,mint a ,,legmagyarabb” folyó példáján.
A Tisza a Duna legjelentősebb mellékfolyója, Kárpát-medence második legnagyobb és a magyarság talán legkedvesebb vízfolyása. Nevét az ókortól napjainkig különféle formákban használták: Parsius, Pthirus, Pathissus, Tigas, Tisianus, Tysa, Tisia, Tysia, Theiß, Тиса. Eredete és torkolata a történelmi Magyarország határain belül húzódott, Trianonig szinte teljes egészében Magyarország területén futott, megérdemelten birtokolva a ,,legmagyarabb’’ folyó címet (Kun, 2004).
A Tisza az Északkeleti-Kárpátokban ered és a jelenleg Szerbiához tartozó Titelnél torkollik a Dunába. Két forrásból eredeztethető, így két különálló folyóként kezdi meg vándorútját Fehér- és Fekete-Tisza néven, bár hivatalos forráspontként a Fekete Tisza forrását jelölik meg, amely a Fagyalos (Szvidovec) közelében, 1680 m tengerszint feletti magasságban található. A Fekete- és Fehér-Tisza Rahó közelében egyesül. A folyó hossza a forrásvidéktől a torkolatig 964 km-en nyújtózik, vízgyűjtőjének területe 157200 km2 - re tehető. Vízgyűjtőterülete a Kárpát-medence kiterjedésének körülbelül a felét öleli fel, melyen jelenleg öt ország osztozik: Ukrajna (12800 km2), Románia (71300 km2), Szlovákia (16000 km2), Magyarország (47000 km2) és Szerbia (10100 km2) (Andó, 2002).
Az 1400 km-t is meghaladó futáshosszát a folyószabályozás idején elvégzett átvágásokkal körülbelül 900 km-re rövidítették. Vízjárása meglehetősen szeszélyes. A magasabb tengerszint feletti magasságú, hegyvidéki szakaszain medre erősen bevágódó, folyása gyors, míg az Alföldön alacsony esésű, lassan áramló. A Szamos torkolata után a hegyvidéki jelleghez képest vízjárása kiegyenlítettebbé válik. Nagyobb mellékfolyói a Borzsa, a Latorca, az Ung, az Ondava és a Tapoly összefolyásából a Bodrog, a Sajó-Hernád, az Eger, a Zagyva, a Szamos, a Körös és a Maros (Bulla és Mendöl, 1999). A Tisza és a tiszai alföld folyói túlnyomó részben meanderezők (Timár, 2003).
Hidrogeográfiai szemszögből nézve a Tiszát három nagyobb szakaszra különíthetjük el. A Felső-Tiszát, mely hegyvidéki jellegű, a folyó forrásától a Szamos torkolatáig tart, a vízgyűjtő terület zömét befogadó Közép-Tiszát (a Szamos és a Bodrog, valamint a Maros torkolata közötti folyószakasz) és az Alsó-Tiszát (a Marostól a Tisza torkolatáig).
A Tisza Magyarországra eső szakaszának tagolása némiképp különbözik a fent említett felosztástól. A magyarországi futásvonal esetében a Felső-Tisza Tiszabecstől Tokajig húzódik, a Közép-Tisza Tokajtól Tiszaugig, az Alsó-Tisza Tiszaugtól a déli országhatárig tart (Martonné Erdős, 2004).
A Felső-Tiszán a legnagyobb vízszintemelkedések a csapadékeloszlás jellegéből adódóan a tavaszi és a téli hónapokban jelentkezhetnek. Évente általában 3 jelentősebb árhullám levonulásával számolhatunk. Az első a hóolvadásból származik, amely ritkán ér el kivételes magasságot, a második tavasz végén, nyár elején jellemző, a harmadik nagyobb őszi esőzések alkalmával. Ezek az árhullámok nem jellemzőek minden évben, egyes években el is maradhatnak (Andó, 2002). Árvíz idején jelentősen megnövekszik a folyó vízhozama, növekszik energiája, ezáltal az általa végzett építő és romboló tevékenység mértéke is (Fiala és Kiss, 2004).
A Tisza környezetében évezredek óta léteznek emberi települések. A folyó menti térségek a történelem folyamán mindig vonzották a vándorló, letelepedni vágyó népeket. A Kárpát-medence népességszámának növekedésével az emberek által használt területek kiterjedése is növekedett. Eleink ismerték a folyó vízjárását, az alacsonyabban és magasabban fekvő területeket elhelyezkedését, a vízjárta és a magasabb árhullámok idején is szárazon maradó területek hollétét. A régmúlt idők emberei a józanész és a Tisza által diktált szabályoknak engedelmeskedve a hullámtér közvetlen közelébe, az alacsonyan fekvő, vízjárta térszíneken nem létesítettek állandó használatra berendezett lakótelepüléseket.
Ártéri gazdálkodás már a honfoglalást megelőzően is folyt a Tisza környezetében. A XIX. században, Vásárhelyi Pál irányításával lendületet vevő folyószabályozást megelőzően az alkalmazott vízrendezési elv merőben eltérő volt a jelenlegitől, mivel nem a víz gyorsabb levezetését tartották a legfőbb szempontnak, hanem annak szétterítését. Vásárhelyi Pál a folyókanyarulatok átvágásával és a gátak megépítésével igyekezett megzabolázni a Tisza áradásait (Fejér, 1996). A folyószabályozással jelentősen rövidült a Tisza futáshossza. A szabályozás előtt 1419 km volt, a szabályozással 962 km-re, vagyis eredeti hosszának 63 %-ra rövidítették (Frisnyák, 1988). A beavatkozásokból adódóan csökkent az öntésterületek kiterjedése, sok mellékágát, holtágát elcsatolták a főágtól, funkcionálisan kiiktatva, használaton kívül helyezve őket.
(Konrad Lorenz)
A fenti gondolatokat kívánjuk a pályázatot követő felvilágosító munka (akciók) középpontjába állítani, a Tisza,mint a ,,legmagyarabb” folyó példáján.
A Tisza a Duna legjelentősebb mellékfolyója, Kárpát-medence második legnagyobb és a magyarság talán legkedvesebb vízfolyása. Nevét az ókortól napjainkig különféle formákban használták: Parsius, Pthirus, Pathissus, Tigas, Tisianus, Tysa, Tisia, Tysia, Theiß, Тиса. Eredete és torkolata a történelmi Magyarország határain belül húzódott, Trianonig szinte teljes egészében Magyarország területén futott, megérdemelten birtokolva a ,,legmagyarabb’’ folyó címet (Kun, 2004).
A Tisza az Északkeleti-Kárpátokban ered és a jelenleg Szerbiához tartozó Titelnél torkollik a Dunába. Két forrásból eredeztethető, így két különálló folyóként kezdi meg vándorútját Fehér- és Fekete-Tisza néven, bár hivatalos forráspontként a Fekete Tisza forrását jelölik meg, amely a Fagyalos (Szvidovec) közelében, 1680 m tengerszint feletti magasságban található. A Fekete- és Fehér-Tisza Rahó közelében egyesül. A folyó hossza a forrásvidéktől a torkolatig 964 km-en nyújtózik, vízgyűjtőjének területe 157200 km2 - re tehető. Vízgyűjtőterülete a Kárpát-medence kiterjedésének körülbelül a felét öleli fel, melyen jelenleg öt ország osztozik: Ukrajna (12800 km2), Románia (71300 km2), Szlovákia (16000 km2), Magyarország (47000 km2) és Szerbia (10100 km2) (Andó, 2002).
Az 1400 km-t is meghaladó futáshosszát a folyószabályozás idején elvégzett átvágásokkal körülbelül 900 km-re rövidítették. Vízjárása meglehetősen szeszélyes. A magasabb tengerszint feletti magasságú, hegyvidéki szakaszain medre erősen bevágódó, folyása gyors, míg az Alföldön alacsony esésű, lassan áramló. A Szamos torkolata után a hegyvidéki jelleghez képest vízjárása kiegyenlítettebbé válik. Nagyobb mellékfolyói a Borzsa, a Latorca, az Ung, az Ondava és a Tapoly összefolyásából a Bodrog, a Sajó-Hernád, az Eger, a Zagyva, a Szamos, a Körös és a Maros (Bulla és Mendöl, 1999). A Tisza és a tiszai alföld folyói túlnyomó részben meanderezők (Timár, 2003).
Hidrogeográfiai szemszögből nézve a Tiszát három nagyobb szakaszra különíthetjük el. A Felső-Tiszát, mely hegyvidéki jellegű, a folyó forrásától a Szamos torkolatáig tart, a vízgyűjtő terület zömét befogadó Közép-Tiszát (a Szamos és a Bodrog, valamint a Maros torkolata közötti folyószakasz) és az Alsó-Tiszát (a Marostól a Tisza torkolatáig).
A Tisza Magyarországra eső szakaszának tagolása némiképp különbözik a fent említett felosztástól. A magyarországi futásvonal esetében a Felső-Tisza Tiszabecstől Tokajig húzódik, a Közép-Tisza Tokajtól Tiszaugig, az Alsó-Tisza Tiszaugtól a déli országhatárig tart (Martonné Erdős, 2004).
A Felső-Tiszán a legnagyobb vízszintemelkedések a csapadékeloszlás jellegéből adódóan a tavaszi és a téli hónapokban jelentkezhetnek. Évente általában 3 jelentősebb árhullám levonulásával számolhatunk. Az első a hóolvadásból származik, amely ritkán ér el kivételes magasságot, a második tavasz végén, nyár elején jellemző, a harmadik nagyobb őszi esőzések alkalmával. Ezek az árhullámok nem jellemzőek minden évben, egyes években el is maradhatnak (Andó, 2002). Árvíz idején jelentősen megnövekszik a folyó vízhozama, növekszik energiája, ezáltal az általa végzett építő és romboló tevékenység mértéke is (Fiala és Kiss, 2004).
A Tisza környezetében évezredek óta léteznek emberi települések. A folyó menti térségek a történelem folyamán mindig vonzották a vándorló, letelepedni vágyó népeket. A Kárpát-medence népességszámának növekedésével az emberek által használt területek kiterjedése is növekedett. Eleink ismerték a folyó vízjárását, az alacsonyabban és magasabban fekvő területeket elhelyezkedését, a vízjárta és a magasabb árhullámok idején is szárazon maradó területek hollétét. A régmúlt idők emberei a józanész és a Tisza által diktált szabályoknak engedelmeskedve a hullámtér közvetlen közelébe, az alacsonyan fekvő, vízjárta térszíneken nem létesítettek állandó használatra berendezett lakótelepüléseket.
Ártéri gazdálkodás már a honfoglalást megelőzően is folyt a Tisza környezetében. A XIX. században, Vásárhelyi Pál irányításával lendületet vevő folyószabályozást megelőzően az alkalmazott vízrendezési elv merőben eltérő volt a jelenlegitől, mivel nem a víz gyorsabb levezetését tartották a legfőbb szempontnak, hanem annak szétterítését. Vásárhelyi Pál a folyókanyarulatok átvágásával és a gátak megépítésével igyekezett megzabolázni a Tisza áradásait (Fejér, 1996). A folyószabályozással jelentősen rövidült a Tisza futáshossza. A szabályozás előtt 1419 km volt, a szabályozással 962 km-re, vagyis eredeti hosszának 63 %-ra rövidítették (Frisnyák, 1988). A beavatkozásokból adódóan csökkent az öntésterületek kiterjedése, sok mellékágát, holtágát elcsatolták a főágtól, funkcionálisan kiiktatva, használaton kívül helyezve őket.
1. ábra. Boksay József: Tutajosok (1956).
Ezen műveletek hatására növekedett ugyan a meder víztranszportjának hatékonysága, egységnyi idő alatt nagyobb mennyiségű víztömeget tudott elvezetni, ugyanakkor a szélsőségesen magas vízhozamú időszakok túlterhelhetik a rendszert, katasztrófahelyzeteket generálva (Szikura és Kolozsvári, 2012). A gátrendszerek kiépítésével sikerült ármentesíteni hatalmas területeket, ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a Tisza jelenleg is él, jelenleg is aktív, folyamatos ostromokat indít mindazért, ami egykoron az övé volt. Jelenkorunkban egyfajta hamis biztonságérzet vált divattá, melynek következményeként az évezredes-évszázados szabályokat és elveket félretéve, a települések terjeszkedésük folytán gyakorta önnön létezésüket veszélyeztetően közelítették meg a Tiszát. A védművek terhelhetősége véges, így különlegesen magas vízállások idején képtelenek szavatolni a hullámtéren kívül élők biztonságát. Ezen folyamatok ékes példái voltak az 1998-as és 2001-es nagy tiszai árvizek.
2. ábra. Manajló Ferenc: Az utolsó gát (1952).
3. ábra. Manajló Ferenc: Gát a Fekete-Tiszán (1959).
A Felső-Tisza hegyvidéki régiói erdős területekben és folyóvizekben gazdag vidéknek számítottak, az itt letelepedő emberek igyekeztek mindezen erőforrásokat a maguk javára fordítani (Károlyi és Nemes, 1975). Megfelelő közutak és vasutak hiányában a Tisza jelentős közlekedési és szállítási útvonalként is szolgált. A Kárpátok erdeiből kitermelt faanyag legkézenfekvőbb és legköltséghatékonyabb szállítási formájának a folyón történő úsztatás bizonyult (Kovács, 2007). A kitermelt fatönkökből tutajt ácsoltak, majd ily módon úsztatták egészen a célállomásig. A tutajokon egyéb áruszállítás lebonyolítását is megoldották, pl. a szlatinai sóbánya értékes kincsét, a konyhasót!
A Kárpátok hegyi patakjain már a Tisza szabályozását megelőzően is folytattak szabályozási munkálatokat. A hegyi patakok felduzzasztása, azok medrének, partvonalainak karbantartása több évszázadra, sőt évezredre nyúlik vissza (Barna, 1988). A patakmedrek karbantartása és a zsiliprendszerek kiépítése túlmutatott azok eredeti feladatkörén, ugyanis lehetővé tették a csapadékosabb időszakokban megjelenő nagyobb víztömegek megfelelő elvezetését és a száraz, aszályos időszakok idején a víztartalékok felhalmozását (Szikura és Kolozsvári, 2012).
A szabályozást megelőző időkben a Tisza és mellékfolyói által táplált alföldi mocsarak, lápok, rétek és egyéb vizenyős területek megnehezítették, magasabb vízállás és nagy esőzések idején gyakorta lehetetlenné tették ezen területek közlekedési hálózatának működtetését. Az itt megtermelt gabonát utak hiányában nem tudták értékesíteni, a megtermelt felesleget elvermelhették szűkebb időkre, viszont nagyobb mennyiségű áru elszállítása nem volt stabilan és kiszámíthatóan megoldható (Kun, 2004).
A gátrendszerek kiépítésével töredékére csökkent a Tisza által időszakosan elöntött területek kiterjedése. A tiszai elöntések megszűntével lehetővé vált az addig vízjárta területek mezőgazdasági művelésbe vonása. Sajnos általánosságban a Tiszától ily módon elrabolt területeink termőképessége és hasznosíthatósága alulmúlta a hozzá fűzött reményeket. Megváltoztak a területi vízháztartási jellegek, és megszűnt a termékeny folyami öntéstalajok utánpótlásának biztosítása. További problémát jelent e területek esetében az évente jelentkező, hatalmas költségeket elemésztő belvízkárok kezelése is.
A Kárpátok hegyi patakjain már a Tisza szabályozását megelőzően is folytattak szabályozási munkálatokat. A hegyi patakok felduzzasztása, azok medrének, partvonalainak karbantartása több évszázadra, sőt évezredre nyúlik vissza (Barna, 1988). A patakmedrek karbantartása és a zsiliprendszerek kiépítése túlmutatott azok eredeti feladatkörén, ugyanis lehetővé tették a csapadékosabb időszakokban megjelenő nagyobb víztömegek megfelelő elvezetését és a száraz, aszályos időszakok idején a víztartalékok felhalmozását (Szikura és Kolozsvári, 2012).
A szabályozást megelőző időkben a Tisza és mellékfolyói által táplált alföldi mocsarak, lápok, rétek és egyéb vizenyős területek megnehezítették, magasabb vízállás és nagy esőzések idején gyakorta lehetetlenné tették ezen területek közlekedési hálózatának működtetését. Az itt megtermelt gabonát utak hiányában nem tudták értékesíteni, a megtermelt felesleget elvermelhették szűkebb időkre, viszont nagyobb mennyiségű áru elszállítása nem volt stabilan és kiszámíthatóan megoldható (Kun, 2004).
A gátrendszerek kiépítésével töredékére csökkent a Tisza által időszakosan elöntött területek kiterjedése. A tiszai elöntések megszűntével lehetővé vált az addig vízjárta területek mezőgazdasági művelésbe vonása. Sajnos általánosságban a Tiszától ily módon elrabolt területeink termőképessége és hasznosíthatósága alulmúlta a hozzá fűzött reményeket. Megváltoztak a területi vízháztartási jellegek, és megszűnt a termékeny folyami öntéstalajok utánpótlásának biztosítása. További problémát jelent e területek esetében az évente jelentkező, hatalmas költségeket elemésztő belvízkárok kezelése is.
4. ábra. Kavics kitermelése a Felső-Tiszán.
A Tisza mederalakító munkájában az évezredek alatt kialakult egyensúly megbomlott a folyószabályozási munkálatok végrehajtásával. A szabályozási munkálatok gyakorlatilag felszámolták a természetes tájfejlődési tényezőt az Alföldön (Rakonczai, 2000). Részben a folyó hidrológiai és ökológiai sajátosságai is megváltoztak. Az időszakos elöntések megszűntével, valamint a gátak jelentette fal meglétével a Kárpát-medence addig oly gazdag és kiterjedt vizes élővilága átalakult, megfogyatkozott. Az Alföld vizes élőhelyei visszaszorultak, gyakran teljesen meg is semmisültek. Ezen élőhelyek gazdag állat és növényvilága rengeteg ember megélhetését biztosították. Számos, mára már letűnt mesterség kötődött hozzájuk, mint például a pákász, rákász, csíkász, darvász, békász, piócaszedő stb. (Kun, 2004).
A tiszai halászok körében elterjedt szokás volt, hogy a folyó közelében nem káromkodtak, nem szitkozódtak, tartva a Tisza haragjától. Félelmük nem volt alaptalan, mivel létükben függtek a folyótól, a Tisza látta el őket élelemmel, vízzel, termékeny öntéstalajokkal.
A tiszai halfauna összetételéről és alakulásáról a krónikák beszámolóiból csak részleges információk állnak rendelkezésünkre, azonban egybehangzóan szólnak a Tiszának és mellékfolyóinak kiemelkedő, a korabeli Európában talán egyedülálló halbőségéről. A szabályozás előtti halmennyiség fenntartásának kiemelkedő motorjaiként szolgáltak az áradások után, az árterület mélyedéseiben visszamaradó sekély vízfoltok (viváriumok). Ezek az egész évben megmaradó kisebb állóvizek kiváló haltartó, halnevelő és ivóhelyül szolgáltak.
A Tisza halállománya komoly gazdasági jelentőséggel is bírt. A szegedi halászok Zsigmond király uralkodása idején (1387–1437) kötelesek voltak a Tiszából kifogott hal egyharmadát, és a környékbeli egyéb vizekből származó halak felét adó gyanánt beszolgáltatni. Ilyen drasztikus mértékű adózási feltételekkel csak igen bőséges halzsákmány mellett lehetett kifizetődő a kor embereinek halászattal foglalkoznia. Galeotto Marzionak, Mátyás krónikásának tulajdonítják azt, a mára már sajnos aktualitását vesztett, szállóigévé vált mondást, miszerint a Tisza kétharmada víz, egyharmada hal (Harka, 2000).
A tiszai környezet élővilága jelenkorunk Európájában kiemelkedő értéket képvisel. A sorozatos beavatkozások és átalakítások ellenére is gazdag, egyedülálló és felbecsülhetetlen értékkel bíró természeti környezetet tart fenn Európa közepén. 2000. június 16-án a magyar országgyűlés február 1-jét a Tisza élővilágának emléknapjává nyilvánította, ezzel is hangsúlyozva természeti értékeink megőrzésének fontosságát, emlékeztetve mindenkit a 2000. február 1-12. között, a Tiszán és a Szamoson levonuló, ökológiai katasztrófát kiváltó nehézfém és cianid szennyezés pusztítására.
A Tisza mind társadalmi, mind környezeti szempontból kulcsfontosságú hatótényezője régiónk stabilitásának. Ismerete és értékeinek megóvása alapfeltételként áll vidékünk jövőjének egészséges, felelősségteljes tervezésében.
A tiszai halászok körében elterjedt szokás volt, hogy a folyó közelében nem káromkodtak, nem szitkozódtak, tartva a Tisza haragjától. Félelmük nem volt alaptalan, mivel létükben függtek a folyótól, a Tisza látta el őket élelemmel, vízzel, termékeny öntéstalajokkal.
A tiszai halfauna összetételéről és alakulásáról a krónikák beszámolóiból csak részleges információk állnak rendelkezésünkre, azonban egybehangzóan szólnak a Tiszának és mellékfolyóinak kiemelkedő, a korabeli Európában talán egyedülálló halbőségéről. A szabályozás előtti halmennyiség fenntartásának kiemelkedő motorjaiként szolgáltak az áradások után, az árterület mélyedéseiben visszamaradó sekély vízfoltok (viváriumok). Ezek az egész évben megmaradó kisebb állóvizek kiváló haltartó, halnevelő és ivóhelyül szolgáltak.
A Tisza halállománya komoly gazdasági jelentőséggel is bírt. A szegedi halászok Zsigmond király uralkodása idején (1387–1437) kötelesek voltak a Tiszából kifogott hal egyharmadát, és a környékbeli egyéb vizekből származó halak felét adó gyanánt beszolgáltatni. Ilyen drasztikus mértékű adózási feltételekkel csak igen bőséges halzsákmány mellett lehetett kifizetődő a kor embereinek halászattal foglalkoznia. Galeotto Marzionak, Mátyás krónikásának tulajdonítják azt, a mára már sajnos aktualitását vesztett, szállóigévé vált mondást, miszerint a Tisza kétharmada víz, egyharmada hal (Harka, 2000).
A tiszai környezet élővilága jelenkorunk Európájában kiemelkedő értéket képvisel. A sorozatos beavatkozások és átalakítások ellenére is gazdag, egyedülálló és felbecsülhetetlen értékkel bíró természeti környezetet tart fenn Európa közepén. 2000. június 16-án a magyar országgyűlés február 1-jét a Tisza élővilágának emléknapjává nyilvánította, ezzel is hangsúlyozva természeti értékeink megőrzésének fontosságát, emlékeztetve mindenkit a 2000. február 1-12. között, a Tiszán és a Szamoson levonuló, ökológiai katasztrófát kiváltó nehézfém és cianid szennyezés pusztítására.
A Tisza mind társadalmi, mind környezeti szempontból kulcsfontosságú hatótényezője régiónk stabilitásának. Ismerete és értékeinek megóvása alapfeltételként áll vidékünk jövőjének egészséges, felelősségteljes tervezésében.