Fontosabb Tisza-menti kárpátaljai települések
1. Rahó
A Fehér és Fekete-Tisza egyesülése közelében helyezkedik el Kárpátalja legkeletibb járásának székhelye Rahó (Rahiv), lakóinak száma: 15241 fő. Alapításának éve 1447. A település nevére vonatkozóan több változat látott napvilágot, mely szerint a betyárok itt számoltatták el a gazdag kereskedőket, vagy, egy másik változat szerint a Galíciába induló kereskedők itt vették számba (rahuvati) javaikat, pénzüket. Mások szerint a település névadója egy Rach nevű ember. A nyelvészek inkább a román eredetű rohov (mogyoró) szóból eredeztetik a település nevét. 1600 körül mindössze 14 lakóházat jegyeztek fel, 150 év múltán is még csak 50 felett van a házak száma.
6. ábra. Manajló Ferenc: Tutajosok nemzedéke (1969).
A fejlődést nagyban elősegítette, hogy 1782-ben felépítették az első hidat a folyón. Az 1700-as évek végén már élénk kereskedelem zajlik a rahói piacon, juhokat, sót, fát árultak, valamint a tutajjá ácsolt fenyőóriásokat már elindí¬tották lefelé a Tiszán. Az Osztrák-Magyar Monarchia megalakulása után hatalmas fejlődés ment végbe, megnyílt Rahó és Kőrösmező között a vasút, amelyet a szűk Tisza-völgyben komoly áldozatok árán építettek (a magyarok mellett, olaszok és más külföldiek is) (TÓTH, 2004).
2. Aknaszlatina
Aknaszlatina (Szolotvino) ukrán-ruszin, magyar, román városi típusú település. A Tisza mentén, az ukrán-román határ mellett található, 25 km-re a járási székhelytől, Técsőtől. A legkorábbi írásos emlék 1360-ból Zlathynaként említette. Az itt talált pénzérmék tanúsága szerint már a római korban élénk kereskedelem folyt itt. Aknaszlatina neve évszázadok óta elválaszthatatlan a sótól. Már a XIII. században, IV. Béla korában bányásztak itt sót. Egy legenda szerint, 1239-ben, amikor Szemérmes Boleszláv, Krakkó-Sandomierz tartomány hercege eljegyezte IV. Béla lányát, Kunigundát (Kingát), a leány apjától hozományul egy sóbányát kért. Krakkó környékén ekkor még bányásztak sót. A király beleegyezett, Kunigunda pedig elutazása előtt egy látomás hatására beledobta jegygyűrűjét a kapott sóbánya aknájába. Krakkóban aztán parancsot adott, hogy fúrjanak aknát Wieliczka mellett. Az első felhozott sórögben benne volt Kunigunda gyűrűje.
Ennek a legendának köszönheti a szlatinai sóbánya egyik legrégebbi aknája, a Kunigunda-akna a nevét. Kárpátalja legjelentősebb ásványkincse a település alatt 75-80 km-es átmérőjű kúpszerű sóképződmény, melynek csúcsa Szlatinánál, a földfelszín közelében van. Egykor a sótermelés külszíni fejtéssel kezdődött. A település határában a Kr.u. III. századból származó sófejtők nyomaira bukkantak. Az Árpád-házi királyok idején a sóbányászat felvirágozott. A máramarosi vasút megépültéig a sót a Tiszán és közúton szállították. A Sóút főbb állomásain sóraktárakat építettek, védelmét őrség és a várak láncolata biztosította. A környéken a XVII. és a XVIII. század fordulóján tevékenykedett Iván Pintye betyár, s az ő csapataihoz is sokan csatlakoztak a bányászok közül. A Rákóczi-szabadságharc idején Pintye a kurucok oldalára állt, s csapatainak segítségével sikerült a kurucoknak elfoglalniuk Szlatinát. A kuruc szabadságharc után következett a kegyetlen császári megtorlás. A bányát a császári udvar fennhatósága alá rendelték. A XVIII-XIX. században egy sor új aknát nyitottak: Krisztina-bánya (1778), Albert-bánya (1781), Miklós-bánya (1789), József-bánya (1804), Ferenc-bánya (1808). Ez utóbbinak a mélysége 1901-ben már 105 méter.
A 9. sz. bányában, ahol a kitermelés 500 méteres mélységben folyt, 300 méterrel a föld felszíne alatt 200 férőhelyes allergológiai kórházat rendeztek be. A speleoterápiás módszerrel elsősorban az allergiai alapon kialakult megbetegedéseket gyógyították. A hőmérséklet 20-23 °C, a páratartalom 50-60%, a mikroorganizmusok száma a levegőben háromszor kevesebb volt, mint egy műtőben és a levegő teljes öntisztulása 8 óra alatt ment végbe. A kezelés hatékonysága felnőtteknél 80-85%-os, gyerekeknél 90-95% hatékonyságot mutatott. Sajnos, a meggondolatlan bányatevékenység miatt a bányavíz elöntötte mindegyik tárnát, elárasztva az allergológiai kórház termeit is. Az itt élő magyarság erősen őrzi nemzeti identitását. Templomuk Szent István Király tiszteletére épült 1856-ban. Az 1949-ben betiltott görög katolikus egyházat 1989-ben újraalapították (Tóth, 2004).
Ennek a legendának köszönheti a szlatinai sóbánya egyik legrégebbi aknája, a Kunigunda-akna a nevét. Kárpátalja legjelentősebb ásványkincse a település alatt 75-80 km-es átmérőjű kúpszerű sóképződmény, melynek csúcsa Szlatinánál, a földfelszín közelében van. Egykor a sótermelés külszíni fejtéssel kezdődött. A település határában a Kr.u. III. századból származó sófejtők nyomaira bukkantak. Az Árpád-házi királyok idején a sóbányászat felvirágozott. A máramarosi vasút megépültéig a sót a Tiszán és közúton szállították. A Sóút főbb állomásain sóraktárakat építettek, védelmét őrség és a várak láncolata biztosította. A környéken a XVII. és a XVIII. század fordulóján tevékenykedett Iván Pintye betyár, s az ő csapataihoz is sokan csatlakoztak a bányászok közül. A Rákóczi-szabadságharc idején Pintye a kurucok oldalára állt, s csapatainak segítségével sikerült a kurucoknak elfoglalniuk Szlatinát. A kuruc szabadságharc után következett a kegyetlen császári megtorlás. A bányát a császári udvar fennhatósága alá rendelték. A XVIII-XIX. században egy sor új aknát nyitottak: Krisztina-bánya (1778), Albert-bánya (1781), Miklós-bánya (1789), József-bánya (1804), Ferenc-bánya (1808). Ez utóbbinak a mélysége 1901-ben már 105 méter.
A 9. sz. bányában, ahol a kitermelés 500 méteres mélységben folyt, 300 méterrel a föld felszíne alatt 200 férőhelyes allergológiai kórházat rendeztek be. A speleoterápiás módszerrel elsősorban az allergiai alapon kialakult megbetegedéseket gyógyították. A hőmérséklet 20-23 °C, a páratartalom 50-60%, a mikroorganizmusok száma a levegőben háromszor kevesebb volt, mint egy műtőben és a levegő teljes öntisztulása 8 óra alatt ment végbe. A kezelés hatékonysága felnőtteknél 80-85%-os, gyerekeknél 90-95% hatékonyságot mutatott. Sajnos, a meggondolatlan bányatevékenység miatt a bányavíz elöntötte mindegyik tárnát, elárasztva az allergológiai kórház termeit is. Az itt élő magyarság erősen őrzi nemzeti identitását. Templomuk Szent István Király tiszteletére épült 1856-ban. Az 1949-ben betiltott görög katolikus egyházat 1989-ben újraalapították (Tóth, 2004).
3. Técső
Técső a Tisza jobb partján elterülő kisváros. Lakosainak száma 171500 fő, ebből megközelítőleg 4000 magyar. A máramarosi öt koronaváros egyike, alapításának ideje 1329, amikor Károly Róbert Técső hospeseinek jogokat és szabadságjogokat adományozott. A város egy részét a Tisza bal partján lévő Kis-Técsőt 1944 őszén a kettészakították és Romániához csatolták. A város nevét történelme folyamán többféleképp használták-írták, mint: Thechew, Tetz, Tehcz, Tétző, Tetsen, Tyacsiv, Tyácsevo, Tecsev.
Valamikor réges-régen ellenség tört a hazára: annyian voltak, mint csillag az égen, apró, gyors lábú lovakon száguldoztak, felperzselték a falvakat, városokat, az embereket leöldösték vagy rabszíjra fűzték és vitték a messzi keletre, ahonnan nem volt visszatérés. A király egy csapat hű katona kíséretében elküldte feleségét, gyermekeit, udvarhölgyeit a messzi rengetegbe, ahol nem találnak rájuk az ellenek. Akkortájt nem lévén még országutak, a menekülők a Tisza mentén igyekeztek fel a hegyekbe. Estére megpihentek egy hegy lábánál, ahol egy portyázó csapat megtámadta őket. A katonák derekasan verekedtek, sok támadót levágtak, a többit megfutamították. Az egyik menekülő lován hátrafordult, megcélozta a királynét és kieresztette nyílvesszőjét. A királyné kedvenc udvarhölgye látván a veszélyt, testével takarta el úrnőjét és a nyílvessző" a mellébe fúródott. A kis csapat, félve az újabb támadásoktól, felment a hegyre, ahol a királyné a saját sátrába vitette a sebesültet, ellátta sebét, virrasztott mellette. A hegy mögül kelő nap másnap reggel bearanyozta a tájat. A királyné kivitette halálosan sebzett udvarhölgyét a sátor elé, aki meglátván a csodás vidéket halkan megszólalt: „Felséges asszonyom, teccő nekem ez a hely."
A királyné sírva nyugtatta udvarhölgyét: „Nem fogsz meghalni, hamarosan meggyógyulsz! A király uram kiveri az országból az ellenséget és akkor neked adom ezt a vidéket, tied lesz." Mosolyogni próbált szegény sebesült, köszönte a nagy kegyet, ám érezte, hogy eljött a búcsú perce, megragadta úrnője kezeit és könyörögve kérte: „Úrnőm, ne eresszen el!" De a halál erősebb volt. A királyné megparancsolta, hogy vigyék és temessék el a holtat a síkság közepén, mindenki hordjon rá földet: a férfiak egy sisakravalót, a nők-asszonyok egy köténynyit. Úgy is lett: egy nagy domb emelkedett fel a kedvenc udvarhölgy teteme fölé.
Évek múltával, amikor szabad lett az ország, a királyné udvarhölgye emlékére kápolnát építtetett a dombra: hadd őrködjék tartománya felett! A vidék lassan benépesedett, a hegy lábánál, a Tisza-parton az emberek házakat építettek és úgy emlegették falujukat, mint azt a helyet, ami „teccö". Ebből lett a város neve: Técsö. A helyet, amelyen meghalt az udvarhölgy úgy nevezték: Nereszen. A dombot, amelyen a kápolna állt, ma is Kápolnának nevezik.
Técső híres polgára volt Hollósy Simon (Máramarossziget. 1857. febr. 2. - Técső, 1918. máj. 8.) festőművész, a XIX. századi naturalizmus és realizmus egyik legkiválóbb képviselője. Máramarosi örmény családból származott, apja a szabadságharc hatására vette fel a Korbuly helyett a Hollósy nevet. Budapesten. majd Münchenben tanult, itt festette 1885-ben Tengerihántás c. képét, amellyel külföldön nagy sikert aratott. Münchenben a modern törekvések híve lett. Réti István és Thorma János biztatására 1896 nyarán Nagybányára vitte iskoláját, amely nagy szerepet játszott a magyar festészet történetében, mint a nagybányai irányzat bölcsője. 1902-től nyaranta Técsőre vitte tanítványait. Az első világháború kitörése után már nem tért vissza Münchenbe, Técsőt választotta állandó lakhelyéül. A magániskola a Tisza bal partján, az egykori Bary József-féle erdészlak mellett, a Nereszen hegy tövében lévő nagy hodályban volt, amelyet Hollósy és tanítványai maguk építettek. A técsői temetőben temették el. Kopjafa jelezte sírját, de 1919-ben - felesége kívánságára - szülővárosában temették el újra. Técsői munkásságának eredménye a Técsői részlet, Falusi udvar, Tavaszi hangulat, Almás táj, Técsői parasztház, Tisza-híd Técsőnél, Boglyák, Kertalján, Falusi utca, Fák vízparton, Önarckép, Zöldkalapos kislány és a soha be nem fejezett nagy mű, a Rákóczi-induló. A festő egykori técsői lakóházán emléktáblát helyeztek el (Tóth, 2004; Szőllősy, 1994a, b).
Imre Sándor:
Ősszel a meglopott Tiszánál (1990)
Itthon vagyok a Kárpátokban
s itthon vitt kalászos nyárból
sorvadó lombú arany őszbe a bánat
csak azt sajnálom nem hoztam
levelek toránál a Tiszánál kinyílt
dalok színe elé Técső elé
egészben egyetlen ünneplő ruhámat
Valahol elmaradt balga lelkem
ott egy piros csíknál a Tisza fölött
ahol az a drága folyó kettétörött
hol negyvenöt éve a halak se tudják
hosszában avagy keresztbe ússzanak
nem hasadnak-e ők is ketté
a fölöttük metsző piros csík alatt
Ott maradt el egyszer a lelkem
s csak darabokban ingázik
sohasem egészben a betonhídon
azt hittem naivan majd beborítom
testemmel azt a mágikus csíkot
mely sorsok közt bambán kivirított
hogy vidám hulláminak megbélyegezve
még kopottan is csak a „megállj”-t jelezze
Ám friss a festés friss és piros
de nem lett minden ismét tilos
s tapsolhatnak eszmék agyukban annak
hogy útlevélbezárt ablakok vannak
csakhát a lélek hogyan is járjon
darabokra szedve erre-arra
mintha az embernek ki magyarnak
épp a Kárpátokban született
piros csík lenne a hátára varrva.
Itthon vagyok hol gyanútlan Tiszánk
még szőke és fekete egyszerre
s halaink ösztönösen érzik merre ússzanak
pedig a szöges kerítés itt is már ránkszakad itt
Csak az ember sejti napról-napra
Nereszenre mint Örmény Ararátra nézve
génjeinkben vérünkben vagyunk megigézve
Valamikor réges-régen ellenség tört a hazára: annyian voltak, mint csillag az égen, apró, gyors lábú lovakon száguldoztak, felperzselték a falvakat, városokat, az embereket leöldösték vagy rabszíjra fűzték és vitték a messzi keletre, ahonnan nem volt visszatérés. A király egy csapat hű katona kíséretében elküldte feleségét, gyermekeit, udvarhölgyeit a messzi rengetegbe, ahol nem találnak rájuk az ellenek. Akkortájt nem lévén még országutak, a menekülők a Tisza mentén igyekeztek fel a hegyekbe. Estére megpihentek egy hegy lábánál, ahol egy portyázó csapat megtámadta őket. A katonák derekasan verekedtek, sok támadót levágtak, a többit megfutamították. Az egyik menekülő lován hátrafordult, megcélozta a királynét és kieresztette nyílvesszőjét. A királyné kedvenc udvarhölgye látván a veszélyt, testével takarta el úrnőjét és a nyílvessző" a mellébe fúródott. A kis csapat, félve az újabb támadásoktól, felment a hegyre, ahol a királyné a saját sátrába vitette a sebesültet, ellátta sebét, virrasztott mellette. A hegy mögül kelő nap másnap reggel bearanyozta a tájat. A királyné kivitette halálosan sebzett udvarhölgyét a sátor elé, aki meglátván a csodás vidéket halkan megszólalt: „Felséges asszonyom, teccő nekem ez a hely."
A királyné sírva nyugtatta udvarhölgyét: „Nem fogsz meghalni, hamarosan meggyógyulsz! A király uram kiveri az országból az ellenséget és akkor neked adom ezt a vidéket, tied lesz." Mosolyogni próbált szegény sebesült, köszönte a nagy kegyet, ám érezte, hogy eljött a búcsú perce, megragadta úrnője kezeit és könyörögve kérte: „Úrnőm, ne eresszen el!" De a halál erősebb volt. A királyné megparancsolta, hogy vigyék és temessék el a holtat a síkság közepén, mindenki hordjon rá földet: a férfiak egy sisakravalót, a nők-asszonyok egy köténynyit. Úgy is lett: egy nagy domb emelkedett fel a kedvenc udvarhölgy teteme fölé.
Évek múltával, amikor szabad lett az ország, a királyné udvarhölgye emlékére kápolnát építtetett a dombra: hadd őrködjék tartománya felett! A vidék lassan benépesedett, a hegy lábánál, a Tisza-parton az emberek házakat építettek és úgy emlegették falujukat, mint azt a helyet, ami „teccö". Ebből lett a város neve: Técsö. A helyet, amelyen meghalt az udvarhölgy úgy nevezték: Nereszen. A dombot, amelyen a kápolna állt, ma is Kápolnának nevezik.
Técső híres polgára volt Hollósy Simon (Máramarossziget. 1857. febr. 2. - Técső, 1918. máj. 8.) festőművész, a XIX. századi naturalizmus és realizmus egyik legkiválóbb képviselője. Máramarosi örmény családból származott, apja a szabadságharc hatására vette fel a Korbuly helyett a Hollósy nevet. Budapesten. majd Münchenben tanult, itt festette 1885-ben Tengerihántás c. képét, amellyel külföldön nagy sikert aratott. Münchenben a modern törekvések híve lett. Réti István és Thorma János biztatására 1896 nyarán Nagybányára vitte iskoláját, amely nagy szerepet játszott a magyar festészet történetében, mint a nagybányai irányzat bölcsője. 1902-től nyaranta Técsőre vitte tanítványait. Az első világháború kitörése után már nem tért vissza Münchenbe, Técsőt választotta állandó lakhelyéül. A magániskola a Tisza bal partján, az egykori Bary József-féle erdészlak mellett, a Nereszen hegy tövében lévő nagy hodályban volt, amelyet Hollósy és tanítványai maguk építettek. A técsői temetőben temették el. Kopjafa jelezte sírját, de 1919-ben - felesége kívánságára - szülővárosában temették el újra. Técsői munkásságának eredménye a Técsői részlet, Falusi udvar, Tavaszi hangulat, Almás táj, Técsői parasztház, Tisza-híd Técsőnél, Boglyák, Kertalján, Falusi utca, Fák vízparton, Önarckép, Zöldkalapos kislány és a soha be nem fejezett nagy mű, a Rákóczi-induló. A festő egykori técsői lakóházán emléktáblát helyeztek el (Tóth, 2004; Szőllősy, 1994a, b).
Imre Sándor:
Ősszel a meglopott Tiszánál (1990)
Itthon vagyok a Kárpátokban
s itthon vitt kalászos nyárból
sorvadó lombú arany őszbe a bánat
csak azt sajnálom nem hoztam
levelek toránál a Tiszánál kinyílt
dalok színe elé Técső elé
egészben egyetlen ünneplő ruhámat
Valahol elmaradt balga lelkem
ott egy piros csíknál a Tisza fölött
ahol az a drága folyó kettétörött
hol negyvenöt éve a halak se tudják
hosszában avagy keresztbe ússzanak
nem hasadnak-e ők is ketté
a fölöttük metsző piros csík alatt
Ott maradt el egyszer a lelkem
s csak darabokban ingázik
sohasem egészben a betonhídon
azt hittem naivan majd beborítom
testemmel azt a mágikus csíkot
mely sorsok közt bambán kivirított
hogy vidám hulláminak megbélyegezve
még kopottan is csak a „megállj”-t jelezze
Ám friss a festés friss és piros
de nem lett minden ismét tilos
s tapsolhatnak eszmék agyukban annak
hogy útlevélbezárt ablakok vannak
csakhát a lélek hogyan is járjon
darabokra szedve erre-arra
mintha az embernek ki magyarnak
épp a Kárpátokban született
piros csík lenne a hátára varrva.
Itthon vagyok hol gyanútlan Tiszánk
még szőke és fekete egyszerre
s halaink ösztönösen érzik merre ússzanak
pedig a szöges kerítés itt is már ránkszakad itt
Csak az ember sejti napról-napra
Nereszenre mint Örmény Ararátra nézve
génjeinkben vérünkben vagyunk megigézve
4. Huszt
Ungvártól 112 kilométerre, a Tisza partján terül el. Lakossága 1995-ben 32900 fő volt, ebből kb. 2000 magyar és kb. 350 német. Annak ellenére, hogy a várost magyar és német telepesek alapították és a XVII. századig szláv nép nem is élt itt, az etnikai képe mára jócskán megváltozott. A város a nevét nem a nagyobb folyókról, hanem a kis patakról kapta, melynek néveredete máig is tisztázatlan. Elsősorban a szlávok körében él az a két feltevés, mely szláv eredetű szavakkal hozza kapcsolatba. Az egyik szerint, a „husztka” (jelentése fejkendő) a völgykatlan formájára utal, a másik pedig a „huszti” (sűrű), az egykori áthatolhatatlan erdőktől eredezteti nevét.
A máramarosi só, mely egyes utalások szerint már IV. Béla korában is fontos szerepet játszott az udvar számára, meghatározóvá vált Huszt fejlődésében. A város a vár körül jött létre, ezért történelmüket szétválasztani lehetetlen. A vár első írásos említése 1353-ból való. Huszt stratégiai jelentősége miatt, a Toronyai- és a Tatár-hágó valamint a máramarosi só szállítási útvonalának biztosítása, az udvar számára nagyon fontos volt. Ezért lett a királyi uradalom központja. A mohácsi vész után is az Erdélyi Fejedelemség kulcsfontosságú vára volt. 1546-ban, miután Ferdinánd csapatai elfoglalták, egy rövid időre a Habsburgok fennhatósága alá került. 1557-től a vár ismét az erdélyi fejedelmeké lett, és ezután már senkinek nem engedték ostrommal bevenni. 1722-ben az egyre rozogább állapotba került várat a nép renoválta. 1748. június 27-én falai vihartól szenvedtek. Mária Terézia elrendelte helyreállítását, de 1749-ben a főispán elhanyagolt állapota miatt lemondott újjáépítéséről. 1750-ben fegyverzetének nagy részét leszerelték és Kassára valamint Nagyváradra szállították el. 1766. július 3-án a várat este 6 óra után 3 villámcsapás érte. Az elsőtől kigyulladt a tető, második pedig a lőportornyot érte. A kapu eltorlaszolódása miatt rengetegen lelték halálukat a lángok között. A megmaradt, kis létszámú helyőrséget 1773-ban a munkácsi várba telepítették át. Utolsó épen maradt bástyája 1798 nyarán dőlt le.
1919-től Husztot is Csehszlovákiához csatolták. 1938. november 9-én itt alakult meg a Kárpáti Szics Népi Védelmi Szervezet. Ez egy félkatonai alakulat volt, németbarát tisztekkel, barna uniformisban, Hitlerjugend fegyverekkel, és elsősorban magyarellenes tevékenységet folytatott, de a kőrösmezei Klempus vezette szicsgárdisták még a prágai kormány Prchala tábornok által vezetett reguláris belügyi csapataival is megütköztek. A bécsi döntés után, 1938. november 10-én a Csehek-Szlovákok-Kárpátukránok Föderatív Köztársaságának vezetése Augusztin Volosinnal, az új miniszterelnökkel az élen, átköltözött Husztra. Március 13-án a Teleki-kormány ultimátumot intézett a prágai és huszti kormányhoz, melyben a rend helyreállítása és a felesleges vérontás érdekében megadásra szólította fel Kárpát-Ukrajnát. 1939. március 16-án a magyar csapatok bevonullak Husztra.
Huszt ma fejlődő város. Nemzetközi hírű kalapgyára, cipő-, tégla-, cserép-, üveg-, iparművészeti termékeket előállító gyára és több más ipari létesítménye van. Egészségügyi, erdészeti, közművelődési technikuma, több középiskolája, gimnáziuma, szakmunkásképzője van. Magyar tannyelvű iskoláját is újraindították. A város neves szülöttei: Dovhovics Vasil Basilius görög katolikus lelkész, író, költő, Szép Ernő, Teleki József gróf, főispáni koronaőr, Horváth Ödön akadémiai tanár és mások (Tóth, 2004).
A máramarosi só, mely egyes utalások szerint már IV. Béla korában is fontos szerepet játszott az udvar számára, meghatározóvá vált Huszt fejlődésében. A város a vár körül jött létre, ezért történelmüket szétválasztani lehetetlen. A vár első írásos említése 1353-ból való. Huszt stratégiai jelentősége miatt, a Toronyai- és a Tatár-hágó valamint a máramarosi só szállítási útvonalának biztosítása, az udvar számára nagyon fontos volt. Ezért lett a királyi uradalom központja. A mohácsi vész után is az Erdélyi Fejedelemség kulcsfontosságú vára volt. 1546-ban, miután Ferdinánd csapatai elfoglalták, egy rövid időre a Habsburgok fennhatósága alá került. 1557-től a vár ismét az erdélyi fejedelmeké lett, és ezután már senkinek nem engedték ostrommal bevenni. 1722-ben az egyre rozogább állapotba került várat a nép renoválta. 1748. június 27-én falai vihartól szenvedtek. Mária Terézia elrendelte helyreállítását, de 1749-ben a főispán elhanyagolt állapota miatt lemondott újjáépítéséről. 1750-ben fegyverzetének nagy részét leszerelték és Kassára valamint Nagyváradra szállították el. 1766. július 3-án a várat este 6 óra után 3 villámcsapás érte. Az elsőtől kigyulladt a tető, második pedig a lőportornyot érte. A kapu eltorlaszolódása miatt rengetegen lelték halálukat a lángok között. A megmaradt, kis létszámú helyőrséget 1773-ban a munkácsi várba telepítették át. Utolsó épen maradt bástyája 1798 nyarán dőlt le.
1919-től Husztot is Csehszlovákiához csatolták. 1938. november 9-én itt alakult meg a Kárpáti Szics Népi Védelmi Szervezet. Ez egy félkatonai alakulat volt, németbarát tisztekkel, barna uniformisban, Hitlerjugend fegyverekkel, és elsősorban magyarellenes tevékenységet folytatott, de a kőrösmezei Klempus vezette szicsgárdisták még a prágai kormány Prchala tábornok által vezetett reguláris belügyi csapataival is megütköztek. A bécsi döntés után, 1938. november 10-én a Csehek-Szlovákok-Kárpátukránok Föderatív Köztársaságának vezetése Augusztin Volosinnal, az új miniszterelnökkel az élen, átköltözött Husztra. Március 13-án a Teleki-kormány ultimátumot intézett a prágai és huszti kormányhoz, melyben a rend helyreállítása és a felesleges vérontás érdekében megadásra szólította fel Kárpát-Ukrajnát. 1939. március 16-án a magyar csapatok bevonullak Husztra.
Huszt ma fejlődő város. Nemzetközi hírű kalapgyára, cipő-, tégla-, cserép-, üveg-, iparművészeti termékeket előállító gyára és több más ipari létesítménye van. Egészségügyi, erdészeti, közművelődési technikuma, több középiskolája, gimnáziuma, szakmunkásképzője van. Magyar tannyelvű iskoláját is újraindították. A város neves szülöttei: Dovhovics Vasil Basilius görög katolikus lelkész, író, költő, Szép Ernő, Teleki József gróf, főispáni koronaőr, Horváth Ödön akadémiai tanár és mások (Tóth, 2004).
7. ábra. A Tisza Husztnál.
Kölcsey Ferenc:
Huszt (1831)
Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék,
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold,
Szél kele most, mint sír szele kél, s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess össze jelenkort,
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!
Weinrauch Katalin:
Tiszaköz
Ezüsttel rótt betű:
Isten keze írta,
hegy nem állta útját,
nem zavarta szikla.
Óriás játékcsúzli
ágait formázza;
hidat vertek fölé,
hol egybeforrt szára
Fut a víz kétfelől:
hídról nézve a táj
kitárt, ölelő kar;
szépsége szinte fáj.
Zord hegyek völgyein
szemem kutatva fut:
arra Tiszabogdány,
erre Tiszaborkút.
Évezredek óta
- két völgy között az úr-
dölyfösen messze néz
a bogdányi Mencsul.
Idők mélyén talán
Attila is itt járt,
s ezért választotta
nyughelyül a Tiszát.
A Fekete Tisza
Borkút felől szalad:
vize komor, sötét,
borzong benne a nap.
Bogdányban születik,
szép a Fehér Tisza,
ezüstfehér vizét
lágy szellő fodrozza
Rahón, a híd alatt
összeölelkeznek,
Tiszaköz a neve
itt ennek a helynek.
Neve immár Tisza,
nem fehér, Fekete,
zabolátlan vize
hegyek üzenete.
Weinrauch Katalin:
Hol születtél, szép Tisza?
Ott, ahol a hegyek ormát
örök hó borítja,
Orkán hangját, fenyőzúgást
Madárdal csitítja.
Hegy oldalán kicsi forrás
Átlátszóan tiszta.
Onnan indul messzi útra
Szép folyónk, a Tisza.
Kavicsokon ugrándozik,
Bukfencet vet és bokázik,
Eltekereg erre-arra,
A regulát be nem tartja.
Sokat csacsog, virgonckodik,
De jaj, ha egyszer megharagszik!
Sziklát görget, hidat rombol,
Vak dühében csak úgy tombol.
A partjait marja, tépi,
Bokrát, fáit sem kíméli.
Aztán csitul, megszelidül,
S lustán, békésen elterül,
S a hátán hajókat ringat,
Csendesen és szőkén ballag.
Huszt (1831)
Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék,
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold,
Szél kele most, mint sír szele kél, s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess össze jelenkort,
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!
Weinrauch Katalin:
Tiszaköz
Ezüsttel rótt betű:
Isten keze írta,
hegy nem állta útját,
nem zavarta szikla.
Óriás játékcsúzli
ágait formázza;
hidat vertek fölé,
hol egybeforrt szára
Fut a víz kétfelől:
hídról nézve a táj
kitárt, ölelő kar;
szépsége szinte fáj.
Zord hegyek völgyein
szemem kutatva fut:
arra Tiszabogdány,
erre Tiszaborkút.
Évezredek óta
- két völgy között az úr-
dölyfösen messze néz
a bogdányi Mencsul.
Idők mélyén talán
Attila is itt járt,
s ezért választotta
nyughelyül a Tiszát.
A Fekete Tisza
Borkút felől szalad:
vize komor, sötét,
borzong benne a nap.
Bogdányban születik,
szép a Fehér Tisza,
ezüstfehér vizét
lágy szellő fodrozza
Rahón, a híd alatt
összeölelkeznek,
Tiszaköz a neve
itt ennek a helynek.
Neve immár Tisza,
nem fehér, Fekete,
zabolátlan vize
hegyek üzenete.
Weinrauch Katalin:
Hol születtél, szép Tisza?
Ott, ahol a hegyek ormát
örök hó borítja,
Orkán hangját, fenyőzúgást
Madárdal csitítja.
Hegy oldalán kicsi forrás
Átlátszóan tiszta.
Onnan indul messzi útra
Szép folyónk, a Tisza.
Kavicsokon ugrándozik,
Bukfencet vet és bokázik,
Eltekereg erre-arra,
A regulát be nem tartja.
Sokat csacsog, virgonckodik,
De jaj, ha egyszer megharagszik!
Sziklát görget, hidat rombol,
Vak dühében csak úgy tombol.
A partjait marja, tépi,
Bokrát, fáit sem kíméli.
Aztán csitul, megszelidül,
S lustán, békésen elterül,
S a hátán hajókat ringat,
Csendesen és szőkén ballag.
8. ábra. A Tisza Nagyszőlősnél, a Fekete-hegy lábánál.
5. Nagyszőlős
Nagyszőlős a történelmi Ugocsa székhelye jelenleg a Nagyszőlősi járás központja, lakosainak száma 27 000 fő. A járás lakosainak nemzetiségi összetételében az ukránok vannak többségben (71, 4%), a magyar lakosság 26,2 %-ot tesz ki. Nevének eredete Zeleus. Zeuleus. Sceleuch, Sceleus, Sceitleus, Zeitles, Szewlews. Zewlews, Zwles, Zaz Zeoleos. Zelex. Zeöleös, Zőlvs, Nagv Zewlews.
A helység a megye területét birtokba vevő királyi uradalom legkorábbi települései közé tartozik, s a neve arra mulat, hogy már az első települők, valószínűleg királyi vincellérek. szőlőművelés alá fogták a helység fölött emelkedő. szőlőtermelésre kiválóan alkalmas déli napsütéses hegyoldalt. A település, fontos kereskedelmi út mentén, s egyébként is kedvező gazdasági lehetőségeket biztosító fekvéssel, gyors emelkedésnek indult, s 1262-ben önkormányzati és gazdasági, részben kereskedői jogokkal királyi kiváltságlevelet kapott, hospes lakosai számának növelése céljából pedig ugyanekkor hozzácsatoltatott a Daróc nevű föld és a királyi halászok földjéből annyi, amennyi a halászok megélhetéséhez szükséges nem volt. 1280-ban és 1307-ben rövidebb időre, 1399-ben pedig véglegesen földesúri hatóság alá került, s a Perényiek szőlősi uradalmának központja lett. Az uradalom keretében mezőváros, a megye legjelentékenyebb helysége. A korán betelepülő szász vendégek néhány század alatt nyomtalanul felszívódtak a magyarságba, s egyidejűleg megindult a ruténség beszivárgása, ez azonban számottevő méreteket csak a XVIII. században öltött (Tóth, 2004).
Nagyszőlős híres polgára volt Révész Imre (Sátoraljaújhely, 1859. jan. 21.-Nagyszőlős, 1945. febr. 3.) festőművész. Tanítócsaládból származott, de szülei elváltak, ezért édesanyjával és nővérével Nagyszőlősre költöztek. Révész itt járt iskolába, gyerekkorától érdekelte a rajzolás. Az 1860-as évek végén a debreceni kollégiumba került. 1873-1875-ben Bécsben tanult litográfiát, művei már ekkor megjelentek bécsi folyóiratokban. Nyarait Nagyszőlősön töltötte s itteni barátairól, ismerőseiről portrékat készített. 1875-ben beiratkozott a Bécsi Képzőművészeti Akadémiára. 1877-ben Budapesten. a Székely Bertalan vezette mintarajziskolában tanult. Innen ösztöndíjjal Bécsbe került, ahol még három évig folytatta tanulmányait Karl Leopold Müller műhelyében. Képein a népi életet ábrázolta. Húszéves korában „Egy kérdés" c. képével elnyerte az Akadémia díját. Megpályázta a Munkácsy-díjat, s 1882-ben „A csárdában" c. képéért meg is kapta. Gyakran hazalátogatott Nagyszőlősre, anyagot gyújtott képeihez, lefestette a kenyerét hangszerével kereső cigányt, a környékbeli pásztorokat, parasztokat.
1903-tól 1920-ig a budapesti Akadémián tanított. Tanítványai közé tartoztak a kárpátaljai festőiskola megteremtői: Erdélyi Béla és Boksay József. Egy ideig Pesten élt, de 1941 őszén másik lányával, Tabódyné Révész Klárával Nagyszőlősre, anyja egykori házába (jelenleg Puskin utca) költözött. A nagyszőlősi református temetőben helyezték örök nyugalomba. 1959-ben születésének 100. évfordulóján Nagyszőlősön képeiből emlékkiállítást rendeztek. Néhány festménye a Területi Szépművészeti Múzeumba, Kijev, Moszkva, Odessza múzeumaiba került (Keresztyén, 2001).
Bartók Béla (Nagyszentmiklós, 1881. márc. 21. - New York, 1945. szept. 26.), zeneszerző, zongoraművész és zenetudós, az MTA tagja (I. 1935, r. 1945) életének jelentős szakaszát töltötte Nagyszőlősön. Apja, Bartók Béla, a nagyszentmiklósi földműves, anyja, Voit Paula, zongorista és pedagógus. Apja halála után 1889. szeptemberében anyjával és húgával, Elzával az Ugocsa megyei Nagyszőlősre költöztek. Bartókné a helyi elemi iskolában tanított, azonkívül zongoraleckéket is adott. Bartók az 1889-90-es tanévben megismételte az elemi iskola negyedik osztályát, majd 1890-ben beiratkozott a polgári iskola első osztályába. Nagyszőlősön kezdett el gyerekként komponálni. 1891-ben édesanyja Nagyváradra küldte gimnáziumba. Tizenegy évesen, 1892. május l-jén a nagyszőlősi vármegyeháza nagytermében rendezett jótékonysági hangversenyen mutatkozott be, mint zongorista és zeneszerző. „A Duna folyása" című gyermekkori kompozícióját adta elő nagy sikerrel. Az Ugocsa c. lap lelkes hangon írt róla, s nagy jövőt jósolt neki zenei téren, zseninek nevezte a kis zeneszerzőt. A hangverseny sikerének hatására Aczél László, a helyi tanfelügyelő édesanyjának egy évi szabadságot adott, hogy tovább taníttathassa fiát, így került Bartók Pozsonyba. 1911-ben járt ismét Nagyszőlősön, helyi rutén népdalokat gyűjtve a környező falvakban, Dolhán, Nagykopányban és Száldoboson. 1912 márciusának végén magyar népdalokat gyűjtött Rafajnaújfaluban, Gúton, Dercenben, Fornoson, Barkaszón és Kincsestanya-Homokon. 1913-ban Máramarosba látogatott el, román népdalokat gyűjteni. Kisbocskón, Tárnán, Alsóvisón, Jódon és Turcon járt. A két világháború között, mint előadóművész kétszer is fellépett Ungváron. Első hangversenyére 1926 áprilisában került sor a Korona-szálló nagytermében. Második fellépése a Kaszinó nagytermében zajlott le. Itt találkozott a kilencvenedik évéhez közeledő lázi hegedűművésszel és zeneszerzővel, Liszt és Reményi Ede egykori barátjával, Plotényi Nándorral, valamint Lengyel Zsigmond ungvári zenetanárral. Bartók 1939-ben és 1940-ben levelet váltott Zádor Dezső ungvári zeneszerzővel, népdalgyűjtővel és zongoraművésszel egy kárpátaljai rutén népdalgyűjtemény kapcsán. 1981. március 21.-én Kárpátalján is megemlékeztek Bartók Béla születésének századik évfordulójáról. Nagyszőlősön utcát neveztek el róla. 1982. május 30-án a városi tanács egy ukrán nyelvű emléktáblát avatott a zeneszerző tiszteletére. Bartók Béla nevét viseli a nagyszőlősi gyermek-zeneiskola és a magyar művelődési kör. 1999. május l-jén a Nagyszőlősi Perényi Zsigmond Középiskola előtt leleplezték a zeneszerző portrészobrát (Keresztyén, 2001).
Kutlán István 1894. január 5-én született nagygazda családban Fancsikán. Festő, pedagógus, birkózó. A tanítóképzőt Máramarosszigeten végezte, s itt figyeltek fel tehetségére. Később Hollósy Simon técsői festőiskolájának lett a tanítványa. Amikor kitört a háború, behívták katonának.
„A Kutlán családban 3 fiú és két lány született. A fiukat taníttatták a szülők. Mindhárom rajongott a pályájáért, tanítók lettek, de emellett ugyanúgy szerették a sportot és a művészetet, rajongtak a gyerekekért, akiket a szülők rájuk bíztak. Mind a három fiú, keményöklű atléta volt. Gyakran ismételgették a szülők: „Ép test és ép lélek. „ Mindhárman Antal és András valamint István, roppant munkakedvvel bírtak. A másik kettőnek ott volt a legidősebb, István példaképe, aki mindenben segítette, és felkarolta a két fiatalabbat. A birkózás klasszikus fogásainak bemutatására a Kutlán fivérek kihasználtak minden lehetőséget és helyet: felléptek az ungvári Korona és a munkácsi Csillag éttermek dísztermeiben.
Kutlán István egész életét a gyerekek oktatásának szentelte. Mint sportoló, mint festő, mindig fiatalokkal vette körül magát. Ő mindenki „tanítóbácsija” volt. Itt kell megjegyezni, hogy a tanügyi referátus 1925- ben felkérte a Zornica ábécéskönyv illusztrálására, mely a ruszin gyerekek első olvasókönyve. Élete 1969. október 10-én befejeződött. Tanítványok százai kisérték utolsó útjára és sokan, máig idős korban is emlékeznek azokra a percekre, mikor birkózott, futballozott, tornázott velük (Hudák, 2009).
A helység a megye területét birtokba vevő királyi uradalom legkorábbi települései közé tartozik, s a neve arra mulat, hogy már az első települők, valószínűleg királyi vincellérek. szőlőművelés alá fogták a helység fölött emelkedő. szőlőtermelésre kiválóan alkalmas déli napsütéses hegyoldalt. A település, fontos kereskedelmi út mentén, s egyébként is kedvező gazdasági lehetőségeket biztosító fekvéssel, gyors emelkedésnek indult, s 1262-ben önkormányzati és gazdasági, részben kereskedői jogokkal királyi kiváltságlevelet kapott, hospes lakosai számának növelése céljából pedig ugyanekkor hozzácsatoltatott a Daróc nevű föld és a királyi halászok földjéből annyi, amennyi a halászok megélhetéséhez szükséges nem volt. 1280-ban és 1307-ben rövidebb időre, 1399-ben pedig véglegesen földesúri hatóság alá került, s a Perényiek szőlősi uradalmának központja lett. Az uradalom keretében mezőváros, a megye legjelentékenyebb helysége. A korán betelepülő szász vendégek néhány század alatt nyomtalanul felszívódtak a magyarságba, s egyidejűleg megindult a ruténség beszivárgása, ez azonban számottevő méreteket csak a XVIII. században öltött (Tóth, 2004).
Nagyszőlős híres polgára volt Révész Imre (Sátoraljaújhely, 1859. jan. 21.-Nagyszőlős, 1945. febr. 3.) festőművész. Tanítócsaládból származott, de szülei elváltak, ezért édesanyjával és nővérével Nagyszőlősre költöztek. Révész itt járt iskolába, gyerekkorától érdekelte a rajzolás. Az 1860-as évek végén a debreceni kollégiumba került. 1873-1875-ben Bécsben tanult litográfiát, művei már ekkor megjelentek bécsi folyóiratokban. Nyarait Nagyszőlősön töltötte s itteni barátairól, ismerőseiről portrékat készített. 1875-ben beiratkozott a Bécsi Képzőművészeti Akadémiára. 1877-ben Budapesten. a Székely Bertalan vezette mintarajziskolában tanult. Innen ösztöndíjjal Bécsbe került, ahol még három évig folytatta tanulmányait Karl Leopold Müller műhelyében. Képein a népi életet ábrázolta. Húszéves korában „Egy kérdés" c. képével elnyerte az Akadémia díját. Megpályázta a Munkácsy-díjat, s 1882-ben „A csárdában" c. képéért meg is kapta. Gyakran hazalátogatott Nagyszőlősre, anyagot gyújtott képeihez, lefestette a kenyerét hangszerével kereső cigányt, a környékbeli pásztorokat, parasztokat.
1903-tól 1920-ig a budapesti Akadémián tanított. Tanítványai közé tartoztak a kárpátaljai festőiskola megteremtői: Erdélyi Béla és Boksay József. Egy ideig Pesten élt, de 1941 őszén másik lányával, Tabódyné Révész Klárával Nagyszőlősre, anyja egykori házába (jelenleg Puskin utca) költözött. A nagyszőlősi református temetőben helyezték örök nyugalomba. 1959-ben születésének 100. évfordulóján Nagyszőlősön képeiből emlékkiállítást rendeztek. Néhány festménye a Területi Szépművészeti Múzeumba, Kijev, Moszkva, Odessza múzeumaiba került (Keresztyén, 2001).
Bartók Béla (Nagyszentmiklós, 1881. márc. 21. - New York, 1945. szept. 26.), zeneszerző, zongoraművész és zenetudós, az MTA tagja (I. 1935, r. 1945) életének jelentős szakaszát töltötte Nagyszőlősön. Apja, Bartók Béla, a nagyszentmiklósi földműves, anyja, Voit Paula, zongorista és pedagógus. Apja halála után 1889. szeptemberében anyjával és húgával, Elzával az Ugocsa megyei Nagyszőlősre költöztek. Bartókné a helyi elemi iskolában tanított, azonkívül zongoraleckéket is adott. Bartók az 1889-90-es tanévben megismételte az elemi iskola negyedik osztályát, majd 1890-ben beiratkozott a polgári iskola első osztályába. Nagyszőlősön kezdett el gyerekként komponálni. 1891-ben édesanyja Nagyváradra küldte gimnáziumba. Tizenegy évesen, 1892. május l-jén a nagyszőlősi vármegyeháza nagytermében rendezett jótékonysági hangversenyen mutatkozott be, mint zongorista és zeneszerző. „A Duna folyása" című gyermekkori kompozícióját adta elő nagy sikerrel. Az Ugocsa c. lap lelkes hangon írt róla, s nagy jövőt jósolt neki zenei téren, zseninek nevezte a kis zeneszerzőt. A hangverseny sikerének hatására Aczél László, a helyi tanfelügyelő édesanyjának egy évi szabadságot adott, hogy tovább taníttathassa fiát, így került Bartók Pozsonyba. 1911-ben járt ismét Nagyszőlősön, helyi rutén népdalokat gyűjtve a környező falvakban, Dolhán, Nagykopányban és Száldoboson. 1912 márciusának végén magyar népdalokat gyűjtött Rafajnaújfaluban, Gúton, Dercenben, Fornoson, Barkaszón és Kincsestanya-Homokon. 1913-ban Máramarosba látogatott el, román népdalokat gyűjteni. Kisbocskón, Tárnán, Alsóvisón, Jódon és Turcon járt. A két világháború között, mint előadóművész kétszer is fellépett Ungváron. Első hangversenyére 1926 áprilisában került sor a Korona-szálló nagytermében. Második fellépése a Kaszinó nagytermében zajlott le. Itt találkozott a kilencvenedik évéhez közeledő lázi hegedűművésszel és zeneszerzővel, Liszt és Reményi Ede egykori barátjával, Plotényi Nándorral, valamint Lengyel Zsigmond ungvári zenetanárral. Bartók 1939-ben és 1940-ben levelet váltott Zádor Dezső ungvári zeneszerzővel, népdalgyűjtővel és zongoraművésszel egy kárpátaljai rutén népdalgyűjtemény kapcsán. 1981. március 21.-én Kárpátalján is megemlékeztek Bartók Béla születésének századik évfordulójáról. Nagyszőlősön utcát neveztek el róla. 1982. május 30-án a városi tanács egy ukrán nyelvű emléktáblát avatott a zeneszerző tiszteletére. Bartók Béla nevét viseli a nagyszőlősi gyermek-zeneiskola és a magyar művelődési kör. 1999. május l-jén a Nagyszőlősi Perényi Zsigmond Középiskola előtt leleplezték a zeneszerző portrészobrát (Keresztyén, 2001).
Kutlán István 1894. január 5-én született nagygazda családban Fancsikán. Festő, pedagógus, birkózó. A tanítóképzőt Máramarosszigeten végezte, s itt figyeltek fel tehetségére. Később Hollósy Simon técsői festőiskolájának lett a tanítványa. Amikor kitört a háború, behívták katonának.
„A Kutlán családban 3 fiú és két lány született. A fiukat taníttatták a szülők. Mindhárom rajongott a pályájáért, tanítók lettek, de emellett ugyanúgy szerették a sportot és a művészetet, rajongtak a gyerekekért, akiket a szülők rájuk bíztak. Mind a három fiú, keményöklű atléta volt. Gyakran ismételgették a szülők: „Ép test és ép lélek. „ Mindhárman Antal és András valamint István, roppant munkakedvvel bírtak. A másik kettőnek ott volt a legidősebb, István példaképe, aki mindenben segítette, és felkarolta a két fiatalabbat. A birkózás klasszikus fogásainak bemutatására a Kutlán fivérek kihasználtak minden lehetőséget és helyet: felléptek az ungvári Korona és a munkácsi Csillag éttermek dísztermeiben.
Kutlán István egész életét a gyerekek oktatásának szentelte. Mint sportoló, mint festő, mindig fiatalokkal vette körül magát. Ő mindenki „tanítóbácsija” volt. Itt kell megjegyezni, hogy a tanügyi referátus 1925- ben felkérte a Zornica ábécéskönyv illusztrálására, mely a ruszin gyerekek első olvasókönyve. Élete 1969. október 10-én befejeződött. Tanítványok százai kisérték utolsó útjára és sokan, máig idős korban is emlékeznek azokra a percekre, mikor birkózott, futballozott, tornázott velük (Hudák, 2009).
6. Tiszaújlak
Tiszaújlak (Vilok) az ukrán-magyar határon, a Tisza jobb partján Nagyszőlőstől 16 kilométerre fekvő városi típusú település. Lakossága 3700 fő, és ennek csupán 10 %-a nem magyar nemzetiségű. A honfoglaláskor a Töhötöm törzs birtoka lett. Helyén a XIII. században Nyírtelek nevű település volt, amelyet egy árvíz elpusztított. Az 1300-as évek elején, III. Endre idején mintegy 4 év alatt épült újjá, és az 1332-es esztendőben már temploma is volt. Nevében az „új” ezzel magyarázható. A tiszai úsztatásoknak (a természetes vízi útvonalat kihasználva fát és sót is szállítottak) köszönhetően gyorsan fejlődött. Az 1417-ben épült a sóháznak (sóraktár, átrakodó) a sótiszteken kívül saját őrsége is volt. Az 1657-es lengyel dúlást Újlak még ki sem heverte, amikor 1661-ben a törökök égették fel, ugyanis az északkeletre igyekvő törökök átkelését a Tisza-hídnál sokszor meghiúsították a magyar seregek. A település a Rákóczi-szabadságharc kibontakozásának színhelye volt. Esze Tamás, az egykori szegénylegény, a hegyaljai felkelés részvevője, ebben az időben sókereskedéssel foglalkozott. A sóház császári őrségének kegyetlenkedése a környék népével mindennapos jelenséggé vált. Ekkor állt Esze Tamás a bujdosó kurucok közé, akikkel aztán elfoglalták a sóházat. A hálás utókor ennek tiszteletére az egykori sóhivatal falán emléktáblát állított, a következő szöveggel:
„Ebben az épületben sóház volt, melyet 1703. május 24-én reggel 7 órakor 2 gyalogos csapattal és 40 lovassal Esze Tamás kurucvezér megtámadott. A 14 muskétásból és egy hadnagyból álló őrségből négyet levágtak, a többi közéjük esküdött.”
Tiszaújlaknál, 1703. július 14-16-án, a folyón való átkelésért vívott csatában aratta első győzelmét a kuruc sereg. Ebben a csatában állt első ízben a seregek élére a nagyságos fejedelem, II. Rákóczi Ferenc. Tiszaújlakon a magyar irodalom több óriása is megfordult. Móricz Zsigmond egyik rokona, Papp Mária (a boldog ember, Papp Mihály testvére), itt telepedett le. Az író többször járt a településen, tiszteletére a tiszaújlakiak emléktáblát állítottak a sóház falán.
„Ebben az épületben sóház volt, melyet 1703. május 24-én reggel 7 órakor 2 gyalogos csapattal és 40 lovassal Esze Tamás kurucvezér megtámadott. A 14 muskétásból és egy hadnagyból álló őrségből négyet levágtak, a többi közéjük esküdött.”
Tiszaújlaknál, 1703. július 14-16-án, a folyón való átkelésért vívott csatában aratta első győzelmét a kuruc sereg. Ebben a csatában állt első ízben a seregek élére a nagyságos fejedelem, II. Rákóczi Ferenc. Tiszaújlakon a magyar irodalom több óriása is megfordult. Móricz Zsigmond egyik rokona, Papp Mária (a boldog ember, Papp Mihály testvére), itt telepedett le. Az író többször járt a településen, tiszteletére a tiszaújlakiak emléktáblát állítottak a sóház falán.
9. ábra. Holtág Tiszaújlakon.
A település szélén átkelünk a Tisza-hídon, amelyen Tiszabecsről Tiszaújlakra menet többször járt Szabó Lőrinc is. A költő a Tücsökzenében így jellemezte a korabeli kisvárost és környékét:
„Néha bementünk Újlakra, a kis
mezővárosba. Ott már vonat is
volt, s állomás, aszfalt és üzletek.
Gyalog mentünk, vagy, hogyha szekeret
kaptunk, Bökénynek a vashídon át.
Révészek és komp szelte a Tiszát;
A becsipart még Szatmár volt, s az, a
másik, az északi, már Ugocsa;
S ahogy lebegtünk, az áradt vízen,
Szálfák úsztak mellettünk sebesen,
Szétrombolt tutajok; de épek is.
Ha szekér vitt, én voltam a kocsis.
És Újlakon? Hogy mi a búzaár.
Hol van jó fazék, a pap tudta már.
Lámpabél? Megvan. S mi is még, mi kell?
Tanító úrnak cigarettahüvely.
Vásár, cigányok. Aztán gyí, haza!
S tutajosokkal álmodtam éjszaka.”
Tiszaújlak határában fekszik a kurucok dicsőségét őrző turulmadaras Rákóczi-emlékmű. Az emlékművet 1906-ban állították fel II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatalakor. Évtizedekig a környék fontos emlékhelye volt. Jelképes volt maga az emlékoszlop is, jelképes volt a szájában kardot tartó turulmadár (a legenda szerint a fáradni látszó, szorult helyzetbe került fejedelem számára hozta, s adta a kezébe a turulmadár), s jelképes volt maga a mesterségesen emelt domb is. A dombot Magyarország 38 megyéjéből hozott földből emelték, hirdetvén ezzel is a magyarság együvé tartozását. 1945-ben az emlékművet lerombolták, a dombot buldózerrel széttolták. 1987-ben Bíró Andornak, a péterfalvai kolhoz akkori elnökének, Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa hosszú ideig egyetlen magyar képviselőjének kezdeményezésére megindult a munka az emlékmű helyreállításáért.
Tiszaújlak híres születtei között tartjuk számon Vékony Antal költőt, Tomasowszky Lajos kémikust, Sternberger Saroltát, az első, a Budapesti Egyetemen végzett magyar orvosnőt, Vári Fábián László költőt, Szűcs Nelli Jászai Mari díjas színésznőt, Edvin Marton hegedűművészt. Jelenleg is Tiszaújlakon él és alkot a szürtei születésű Kolozsvári László festőművész (TÓTH, 2004).
„Néha bementünk Újlakra, a kis
mezővárosba. Ott már vonat is
volt, s állomás, aszfalt és üzletek.
Gyalog mentünk, vagy, hogyha szekeret
kaptunk, Bökénynek a vashídon át.
Révészek és komp szelte a Tiszát;
A becsipart még Szatmár volt, s az, a
másik, az északi, már Ugocsa;
S ahogy lebegtünk, az áradt vízen,
Szálfák úsztak mellettünk sebesen,
Szétrombolt tutajok; de épek is.
Ha szekér vitt, én voltam a kocsis.
És Újlakon? Hogy mi a búzaár.
Hol van jó fazék, a pap tudta már.
Lámpabél? Megvan. S mi is még, mi kell?
Tanító úrnak cigarettahüvely.
Vásár, cigányok. Aztán gyí, haza!
S tutajosokkal álmodtam éjszaka.”
Tiszaújlak határában fekszik a kurucok dicsőségét őrző turulmadaras Rákóczi-emlékmű. Az emlékművet 1906-ban állították fel II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatalakor. Évtizedekig a környék fontos emlékhelye volt. Jelképes volt maga az emlékoszlop is, jelképes volt a szájában kardot tartó turulmadár (a legenda szerint a fáradni látszó, szorult helyzetbe került fejedelem számára hozta, s adta a kezébe a turulmadár), s jelképes volt maga a mesterségesen emelt domb is. A dombot Magyarország 38 megyéjéből hozott földből emelték, hirdetvén ezzel is a magyarság együvé tartozását. 1945-ben az emlékművet lerombolták, a dombot buldózerrel széttolták. 1987-ben Bíró Andornak, a péterfalvai kolhoz akkori elnökének, Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa hosszú ideig egyetlen magyar képviselőjének kezdeményezésére megindult a munka az emlékmű helyreállításáért.
Tiszaújlak híres születtei között tartjuk számon Vékony Antal költőt, Tomasowszky Lajos kémikust, Sternberger Saroltát, az első, a Budapesti Egyetemen végzett magyar orvosnőt, Vári Fábián László költőt, Szűcs Nelli Jászai Mari díjas színésznőt, Edvin Marton hegedűművészt. Jelenleg is Tiszaújlakon él és alkot a szürtei születésű Kolozsvári László festőművész (TÓTH, 2004).
10. ábra. Kolozsvári László: Tiszai táj.
7. Mezővári
Az egyik legrégebbi magyar falu. Lakossága 3300 fő. Neve az egykori Borsova várának emlékét őrzi, valószínűleg eredetileg Borsova-várnak nevezték. A honfoglaló sereg, Anonymus szerint:
„Borsová várát ostrom alá fogta, harmadnapra harccal bevette, falait lerombolta, és Salán vezér katonáit, akiket ott talált, bilincsbe verve Hung várába vezette.”
A Szent László és Salamon király közötti viszályról szóló krónika várát is említi, melyet a Salamon oldalán harcoló kunok elfoglaltak. A vár hírneve fölött számtalan monda őrködik. Ezek közül az egyik legérdekesebb a vár kapitányával és a honfoglalókkal kapcsolatos:
„A vár parancsnoka, Szengor a halicsi fejedelem leányát, Milotát vette feleségül, aki korábban Árpád unokájába, Bélába volt szerelmes. A Kárpátokon való átkelés után Béla Szengor fogságába került, s a borsovai várban újra megpillanthatta egykori kedvesét. Árpád azért ostromolta meg Borsová várát, hogy kiszabadítsa Bélát. A harcban részt vett a páncélt öltött Milota is, akivel, a sors kegyetlen szeszélye folytán, éppen Béla kardja végzett. Amikor Béla rádöbbent szörnyű tettére, öngyilkos lett.”
A települést az itt letelepedett honfoglaló magyarok alapították a IX-X. században. Az 1241-es tatárjáráskor a település és a vár is elpusztult. IV. Béla idegeneket telepített ide, akik újjáépítették a települést, melyet 1320-tól az írások Várinak neveztek. Fénykorát a XIV. században élte, amikor Nagy Lajos király anyja, Erzsébet királyné városi rangra emeltette, s olyan jogokkal ruházta fel, amilyennel Buda is rendelkezett: pallosjoggal, vásártartási joggal, szabadon választhatott plébánost, rendelkezhetett a polgárok hagyatéka felett, nem függött a főrendektől, a peres ügyeket helyben intézhették, a királyi erdőket szabadon használhatták, malmot üzemeltethettek. A XIV. század végétől, a munkácsi vár tartozékaként Korjatovics Tódor birtokolta. 1514-ben Dózsa György katonái végeztek nagy pusztítást Váriban. A hagyomány úgy tartja, hogy a vár egyik bástyája még a XVI. században is állt, maradványai túlélték az 1566-os krimi tatárbetörést, és csak az 1657-es lengyel dúlás idején rombolták le teljesen. Váriban a XVII. században többször is tartottak megyei gyűléseket. 1703. május 21.-én a városka piacterén Rákóczi kurucai kibontották a fejedelemtől kapott toborzó zászlót. A dolhai vereség után szétszéledt kurucok itt rendezték soraikat, és 1703. július 14-én, a tiszabecsi csata előtt Rákóczi itt tartotta éjszakai pihenőjét. 1716-ban, az utolsó tatárbetöréskor Várit feldúlták, lakóit rabláncra fűzték. 1726-tól Schönborn-uradalom birtoka lett (Tóth, 2004).
„Borsová várát ostrom alá fogta, harmadnapra harccal bevette, falait lerombolta, és Salán vezér katonáit, akiket ott talált, bilincsbe verve Hung várába vezette.”
A Szent László és Salamon király közötti viszályról szóló krónika várát is említi, melyet a Salamon oldalán harcoló kunok elfoglaltak. A vár hírneve fölött számtalan monda őrködik. Ezek közül az egyik legérdekesebb a vár kapitányával és a honfoglalókkal kapcsolatos:
„A vár parancsnoka, Szengor a halicsi fejedelem leányát, Milotát vette feleségül, aki korábban Árpád unokájába, Bélába volt szerelmes. A Kárpátokon való átkelés után Béla Szengor fogságába került, s a borsovai várban újra megpillanthatta egykori kedvesét. Árpád azért ostromolta meg Borsová várát, hogy kiszabadítsa Bélát. A harcban részt vett a páncélt öltött Milota is, akivel, a sors kegyetlen szeszélye folytán, éppen Béla kardja végzett. Amikor Béla rádöbbent szörnyű tettére, öngyilkos lett.”
A települést az itt letelepedett honfoglaló magyarok alapították a IX-X. században. Az 1241-es tatárjáráskor a település és a vár is elpusztult. IV. Béla idegeneket telepített ide, akik újjáépítették a települést, melyet 1320-tól az írások Várinak neveztek. Fénykorát a XIV. században élte, amikor Nagy Lajos király anyja, Erzsébet királyné városi rangra emeltette, s olyan jogokkal ruházta fel, amilyennel Buda is rendelkezett: pallosjoggal, vásártartási joggal, szabadon választhatott plébánost, rendelkezhetett a polgárok hagyatéka felett, nem függött a főrendektől, a peres ügyeket helyben intézhették, a királyi erdőket szabadon használhatták, malmot üzemeltethettek. A XIV. század végétől, a munkácsi vár tartozékaként Korjatovics Tódor birtokolta. 1514-ben Dózsa György katonái végeztek nagy pusztítást Váriban. A hagyomány úgy tartja, hogy a vár egyik bástyája még a XVI. században is állt, maradványai túlélték az 1566-os krimi tatárbetörést, és csak az 1657-es lengyel dúlás idején rombolták le teljesen. Váriban a XVII. században többször is tartottak megyei gyűléseket. 1703. május 21.-én a városka piacterén Rákóczi kurucai kibontották a fejedelemtől kapott toborzó zászlót. A dolhai vereség után szétszéledt kurucok itt rendezték soraikat, és 1703. július 14-én, a tiszabecsi csata előtt Rákóczi itt tartotta éjszakai pihenőjét. 1716-ban, az utolsó tatárbetöréskor Várit feldúlták, lakóit rabláncra fűzték. 1726-tól Schönborn-uradalom birtoka lett (Tóth, 2004).